2011. július 25., hétfő

Danfordi Kalandozások I.

A Dragon Age balatoni sikere meghozta a folytatást. Bár szinte rohamléptekkel kellett készülnöm, azért jó kis játék lett a tegnapi sessionből. S a közeljövőben jön a folytatás is.

Játékos Karakterek:
Blake, a fereldeni harcos
Tuome, a törp tolvajnő
majd később:
Scarlet Robe, a skarlátköpenyes boszorkány (Apostate Mage)

Hőseink szemesi kalandjaik után északnak vették az irányt, hogy kicsit belekóstoljanak a zajosabb városi életbe. Úti céljuk Danford volt, az utóbbi pár évtizedben rohamos fejlődésnek indult város. A falaktól nem túl messze, épp az út mellett igen különös jelenségre lettek figyelmesek. Egy idős férfi kötött kötelet egy fára, majd pedig a nyaka köré hurkolta. Blake odasietett, hogy megállítsa. „Hagyj, jó uram, bűnös vagyok!” jött a válasz. Aztán győzködte, hogy inkább beszéljék meg, hátha segíthetnek a dolgon. Az öreget azonban csak nehezen sikerült meggyőzni, mivel azt hajtogatta, minden az ő hibája.
Mint kiderült, az öreg évekkel ezelőtt elveszítette feleségét, s azóta lányával él a Túlparton (városrész). A Túlpart kocsmájába, a Féllábú Kutyába, igen gyakran eljárt az utóbbi időben, s kockázásban rengeteget veszített. Shadwick, a túlparti alvilág feje, tegnap este eljött embereivel, hogy behajtsa az öregúr tartozását: a házát felgyújtották, a tizennégy esztendős leányát pedig elvitték. Blake végül megnyugtatta, hogy visszahozza a lányát, ne féljen, s akkor új életet kezdhetnek. Addig is jöjjön velük, s a város egyik fogadójában szálljon meg. Adtak is az öregúrnak néhány ezüstöt, így ő az Őszi falevélhez címzett fogadóba ment, ott várta a fejleményeket.
A város forgatagában egyszer csak azt vette észre Blake, hogy egy papírost nyomnak a kezébe. Eztán csak annyit látott, hogy egy koszos kölyök, aki valószínűleg a levelet a kezébe nyomta, eltűnik az egyik sikátorban. A kis papíroson a következő üzenet állt: „Napnyugta után egy órával az épülő Káptalan mögött.” Tuome jót nevetett ezen, mert szerinte egy dámának már meg is tetszett a harcos, s azért hívja esti találkára valami félhomályos helyre.
Ezt követően a törp tolvajnő nekieredt a piactérnek, ahol sikerült egy kölyköt elcsípnie és kikérdeznie. A két ezüst ugyanis gyorsan megoldotta az utcakölyök nyelvét, aki készségesen elárulta, hogy Shadwicknek a Féllábú Kutya a törzshelye, s az egész Túlpart a markában van. Egyesek szerint ő a danfordi alvilág feje, de ezt a fiú nem tartotta elképzelhetőnek, mivel a folyón innen nincs igazi befolyása. Tuome végül az információit megosztotta Blake-el, aki addig meg a városról és a fogadókról érdeklődött.
Naplemente előtt aztán Tuome elment a Féllábú Kutyába, Blake a kutyájával pedig az épülő Káptalant járta körül. A tolvaj rendelt egy sört, aztán üldögélt és várt. Egyelőre nem túl sok sikerrel. Blake-nek több szerencséje volt, naplemente után egy órával megjelent a partnere. Sötét csuklyába burkolózott, így nem lehetett látni az arcát, de férfi volt a hangjából ítélve. „A törpe hol maradt?” „Pihen.” „Áh. Mindegy, bevallom későbbre vártam magukat, mindenesetre megszereztem a papírokat, egy kivételével” – ezzel papírokat nyújtott át Blake-nek. A harcos átfutott néhányat, számára érdektelen kereskedelmi egyezmények és egyéb okiratok voltak. Eztán a köpenyes elmondta, hogy a hiányzó okiratot el tudják lopni Arheld otthonából. Azt is kiderítette, hogy a széf egy csapda, s az igazi széf egy szekrénybe van elrejtve. Ezt kinyitva meglelik a hiányzó dokumentumokat, melyekkel Orlézia javát tudják szolgálni. Blake számára akkor állt össze teljesen a kirakós, mikor a csuklyás férfi nevetve megjegyeztem, hogy nem sok ügynök-csapatnak lehet megnevezése a „Férfi törpével és kutyával”, de legalább könnyen felismerték. Még jó, hogy a fiút már napokkal előbb kiállította, hátha hamarább érkeznek. Eztán megbeszélték, hogy a vásárnap éjszakáján találkoznak újra, hisz utána Arheld elutazik. Jó időpont az akcióra. Az idegen el is tűnt, s Blake a kutyájával kisétált az új kőhídra, melyet alig pár éve emeltek, hogy meggyorsítsák az átkelést a Dane-en. A hídon aztán Bhelával játszott, és várt.
Tuome egyszer csak felkapta a fejét, mert meghallotta Shadwick nevét. Egy nagyobb asztaltársaság felől jött. Egy kis idő múlva a társaság menni készült, ő pedig a nyomukba eredt. Habár mestere volt a lopakodásnak, most mégis elronthatott valamit, mivel észrevették. Mikor ketten visszafordultak, a társaságból, taktikát váltott és részegnek tettette magát. Azonban a két gazember ennek ellenére belekötött, s meglökdösték. Tuome előrántotta tőrét és az egyik verőlegénybe döfte. Ekkor a másik már elő is kapta kardját és tőrét és oldalról megvágta a törpöt. Heves harc alakult ki, melyben a törp remekül helytállt, noha ellenfelei túlerőben voltak vele szemben. Szerencséjére hamarosan megérkezett Bhela is, aki éles érzékeivel azonnal észrevette a kibontakozó harcot. A mabari rárontott a Tuome mögé kerülő férfira. Sajnos a törp tolvajnőn ez már nem segíthetett, mivel bármilyen hősiesen is küzdött, a sebei csak sokasodtak. Végül, pont mikor már az egyik támadója a földre került, a másik egy könyörtelen s igen nagy erejű csapással lefejezte. Blake ekkor ért a csatatérre, üvöltve vetette magát harcba, s levágta barátja gyilkosát.
Blake elvette a tolvajnő felszerelését, majd testét az épülő káptalan mellett a földbe temette el. Ezután visszament a Túlpartra, s a kutyájával kiszagoltatta a csoport nyomát, akikhez a két verőlegény tartozott. Egy romos házhoz jutott. Bekopogott. Senki. Betörte az ajtót, majd bent elkiáltotta magát. Kis idő múlva egy hang szólított a meg a sötétből. Blake elmondta, hogy egy törp megölte két emberüket, de ő megölte a törpöt, s most eljött a jutalomért. Kis hallgatás után lámpa gyúlt, s két férfi tűnt fel Blake-nek a fényben. Ezután levezették egy lépcsőn a földalatti rejtekhelyükre.
Egy nagy terembe vitték, ahol lehetősége nyílt találkozni a vezetőjükkel. Bár a nevét nem mondták, rájött, Shadwick az. A férfi magas volt, léptei ruganyosak, tekintete pedig acélos. Miután Blake neki is előadta a történetét, és megmutatta, hogy elvette a törp dolgait, a vezér egy kisebb ezüstökkel telt szütyőt dobott neki, majd mivel megtudta, hogy még nincs szállása Blake-nek, az egyik emberével elküldte a Féllábú Kutyába, hogy ott adjanak neki egy szobát.
Blake nyugodtan töltötte az éjszakát, mivel úgy érezte nem tehet már semmit. Másnap reggel elment az Őszi falevélhez címzett fogadóba, hogy beszéljen az öreggel. Itt futott össze Scarlet Robe-bal, aki korábban beszédbe elegyedett az öregúrral, s úgy döntött, ő is segít a lány megszabadításában.
Scarlet Robe átutazóban volt épp. Tudomására jutott ugyanis, hogy a Szemes néven ismert kicsiny település környékén él egy boszorkány, aki rendelkezik az Enyészet Szemével. Emiatt a varázstárgy miatt indult útnak. Némi ismerkedési nehézség után (Scarlet Robe macskája nem igazán szívlelete a borjúnyi mabarit), útnak indultak, hogy ma végre tényleg elhozzák a lányt.
Blake visszament a Féllábú kutyába. A boszorkány kis idő múlva követte, s a fogadó másik sarkában helyet foglalt. A harcos megkereste a tegnap esti fickót, aki felkísérte, majd mondta neki, hogy szeretne beszélni a főnökkel, hozott neki valamit. Blake addig győzködte, mígnem kötélnek állt a fickó, hogy ilyen korán Shadwick elé vezesse. Scarlet Robe a macskáját küldte a két férfi után, hogy kövesse őket. Kis idő múlva pedig maga is kiment, majd megvárta, míg a macskája visszajön, s mutatja neki az utat. A romos épület földszintjén nem találkozott őrökkel, így könnyen jutott le a pincébe, ahonnan pedig egy ajtón át egy folyosón végigmenve eljutott egy újabb ajtóhoz. Itt meghallotta Blake hangját, aki üdvözölt egy terembe lépő férfit.
Blake-nek várnia kellett Shadwickre, ahogy annak a majd tucatnyi embernek is, akik várták, hogy megkapják a napi feladataikat. Amikor megjelent Shadwick, nagyon meglepődött, hogy máris újra látja Blake-et. Amikor Blake előállt azzal, hogy papírokat hozott neki, még inkább meglepődött. Azonban, mikor kézhez kapta, s beleolvasott az irományokba, meglepetése örömmé változott. Miután megkérdezte, hogyan jutott hozzá ezekhez, Blake őszintén elmesélte, hogy orléziai kémnek hitték. Ezután sikerült szót kerítenie egyéb furcsaságokról is, mint egy öregről, aki felakasztotta magát az út mellett. Shadwick jót nevetett ezen, mivel számított erre, s egy félmondatban megemlékezett arról is, hogy sikerült jó árat kapnia az öreg lányáért. Blake azt is megtudta, hogy a gazdag kereskedőt, aki megvette a lányt, Gonbaknak hívják. Ezután már alig tudott magán uralkodni, de lepleznie kellett indulatait. Shadwick meg volt elégedve vele, ezért beavatásként elküldte őt négy emberével, hogy menjenek és hajtsanak be egy tartozást.
Hogy Scarlet Robe-nak legyen ideje elbújni, Blake a teremben még hasra esett egyszer. A banditák jót röhögtek az eseten, majd segítettek neki felállni. A boszorkány ezalatt visszafutott a folyosón, majd elbújt a másik terem ajtaja mögött.
Blake mikor kilépett a folyosóról a külső terembe, néhány lépés után visszafordult, s látta a szeme sarkából az ajtó mögött megbújó nőt. Ekkor elkiáltotta magát, hogy „Oda nézzetek!”, mivel az utolsó bandita épp becsukni készült az ajtót. Mikor a legközelebbi elfordult, Blake azon nyomban ököllel rásújtott, majd előhúzta két kardját. A következő pillanatban már a boszorkány is varázslatokkal támadt a banditákra. Azok először meglepődtek, majd árulást kiáltottak. Blake, hogy megakadályozza a segítség gyors megérkezését, a mellette álló banditára uszította kutyáját, aki széttépte és az ajtónak vágta a férfit, jobban mondva a hulláját. Így az ajtó becsukódott. Ezután eszeveszett küzdelem vette kezdetét, s már-már győzelemre álltak hőseink, mikor az ajtót berúgván megérkezett az erősítés. A küzdelem hirtelen elkeseredetté vált. Igaz, Shadwick nem volt jelen, ám a banditák igencsak túlerőben voltak. Bhela a földre került, már-már úgy hitték elvérzik, ám az ellenségeit lökdösve Blake odaugrott hozzá s igyekezett újraéleszteni. Kezdetben nem túl sok sikerrel. Mindeközben azonban a csata nem ért véget, Scarlet Robe-ra várt, hogy végezzen azzal a néggyel, akik még talpon maradtak az ellenség soraiból. Tűzzel és villámmal végül egyszerre hármat intézet el, ám a negyediknek sikerült elmenekülnie.
Miután a mabari visszanyerte az eszméletét, azonnal visszamentek a nagyterembe. Először nem láttak semmit, majd belépett Shadwick, két íjász – köztük az egyik, aki elmenekült -, s újabb két fegyverforgató. A vezér dühödten szidta Blake-t árulása miatt, majd rárohant. A harcos kutyája és Scarlet Robe elé lépett, hogy egymaga fogja fel a támadást. Kemény küzdelem vette kezdetét újra. Miután a boszorkány varázslataival meggyengítette, Shadwick inkább elhátrált, majd eltűnt a szék mögötti ajtón. Ekkor az emberei is meggyengültek, a két íjász utánaeredt. A kardot forgatók kitartottak, ám nem bírtak el a túlerővel.
Ezután betörték az ajtót, a két íjászt lefegyverezték, majd meztelenül útnak eresztették őket. Shadwick a szobájában várta őket. Dühödten, utolsó leheletéig küzdött. Ő volt a Túlpart mindenható ura, elképzelhetetlen volt számára, hogy legyőzhetik. Végül hőseink fáradtan, sok sebből vérezve bár, de megölték.
Azonban a lány még mindig nem szabad…

2011. július 19., kedd

Hogyan készült a Szemes Árnyai?

Ezúttal egy – a blog eddigi tartalmát figyelembe véve legalábbis – rendhagyó poszttal készültem. Mégpedig egy elméleti írással, mely azt követi nyomon, miként alkottam meg a balatoni Dragon Age kampányt. Igyekeztem megragadni az „alkotás” sorrendjét, ám ez szinte lehetetlen, mivel elég kaotikus módon jutottak eszembe az újabb ötletek, de azért valamilyen logika mégiscsak van a dolgokban, hiszen egyes ötletek másokból következnek.

Először kellett egy koncepció. Alapvetően nem lehetett hosszú a ”kampány”, hiszen kérdéses volt, mennyit játszunk. (Nyáron a Balatonon van elég elfoglaltsága az embernek.) Fontos volt, hogy a szívemhez közel álló mesélési stílust kövessem, ezért aztán első lépésben létre hoztam a kalandok helyszínét, a Calenhad-tó partján fekvő kis Szemest. (Szeretek a valóságból lenyúlni dolgokat, ahogy a filmekből és más helyekről is). Ebből rögtön következett, hogy legyen az én Szemesemen is egy Bagolyvár, no igen ám, de ha már Bagolyvár, akkor lakjanak benne baglyok. De milyen várban lakik bagoly? Sok-sok bagoly? Egy romvárban. Továbbá a Szemes névből azonnal átemeltem az „őrhely” jelentést, tehát ez egy őrhely volt, amely az utat őrizte. Ezután elhelyeztem pontosan a Ferelden nagytérképen a kis falvamat, majd pedig készítettem egy vázlatos térképet, melyet bővítgettem, s végül a játékban is használtam.
Így született meg az elhatározás, hogy Szemes a Dane folyótól déli irányban 18 mérföldre található. Az úttól egy mérföldre nyugatra, közvetlenül a tó partján. Ha már így kiszámoltam a távolságokat, szükségét éreztem annak, hogy a térképen is jelöljem őket, s ezzel könnyebbé tegyem a utazgatást. A kampányhexagon-módszer bizonyára remek lett volna, azonban nehéz lett volna, hogy üres papírra ilyet rajzoljak rendes vonalzó nélkül. Így tehát egy négyzethálót készítettem, körülbelül 2x2 centis négyzetekkel, melyek 1 négyzetkilométert voltak hivatottak jelölni. Ezen a térképen szépen bejelöltem az utat, majd Szemest s végül a Bagolyvárat. A haladást a négyzethálós harc szabályai szerint oldottam meg: 1 kocka megtétele egyenes vonalban és átlósan is egy mérföldet jelölt.
Ezek után azon gondolkodtam, milyen kézzelfogható kalandokat tudok kapcsolni ezekhez a helyszínekhez. Az úthoz adódtak az útonállók, eztán az üres területek kitöltése jött: kellene egy nevezetes hely: A Nevető szikla például jónak tűnt. Ehhez már csak kapcsolni kellett egy történetet (részben ez is valós párhuzamon alapul), ez a sírhelye Elegosnak, a hatujjú bárdnak, aki legendás hírnévre tett szert. Később ehhez jött a bosszúálló Unathe alakja, aki lánya halála miatt érzett bánatában bárdokat és egyéb zarándokokat gyilkol. További árnyalásként azt is hozzáfűztem, hogy ő ölte meg Elegost is, aki viszont tényleg szerette a lányát, ahogy a lány is őt. S az elf leányzó haláláért sem ő volt felelős, hanem néhány gazfickó, akik megbecstelenítették, majd megölték. Azonban Unathe szemében Elegos hibája volt minden.
Na de nem hagyhattam az útonállókat sem árván, ezért összekötöttem részben Unathe történetével őket: valószínűleg rájuk fogják a falusiak az bárdok eltűnését, hiszen az elfet nem valószínű, hogy látták, vagy egyáltalán tudnak róla, majd pedig kiötlöttem, hogy valószínűleg van egy táboruk, ahol megpihennek, ha épp nem rabolnak. Továbbá véletlen találkozásként jelöltem őket az út mellékén 5 mérföldre északra Szemestől egy 4 mérföldes szakaszon. Így koránt sem bizonyos, hogy a járókelő találkozik velük, de azért nagy az esélye rá. A tábort pedig három mérföldre az úttól helyeztem el, egy erdős, dombos helyen.
Ezek után elgondolkodtam a Bagolyváron ismét, vajon miért is pusztulhatott el. Úgy döntöttem, hogy éjfattyakkal vívott küzdelemben. A föld alól előtörő támadást azonban meg kellett állítsák, mert a falunak nem lett baja. Kézzel fogható volt hát, hogy győztek, azonban, hogy miként, inkább későbbre hagytam. (Mindenesetre készítettem egy hevenyészett vázlatot a torony 3 megmaradt szintjéről, elláttam némi ellenséggel, és egy megszerezhető naplóval, mellyel tudomást szerezhetnek a játékosok a torony vesztéről – a varázslatról még szó sem volt benne, csak hogy támadás érte őket –, s a kazamatát is elkezdtem, ám félbehagytam, gondolván, ide maximum a felső rész felderítése után jönnek le a játékosok. Tévedtem, így hát a kazamatát, bár eleve is kicsire terveztem, játék közben kellett gyorsan elkészítenem, majd bővítenem két játék között, amikor is a rúnás teremmel és a csontvázakkal meg is tettem a homályos utalást arra, hogy vajon hogyan győzhettek az őrök, s miért nem maradt közülük senki.)
Mindezekkel párhuzamosan alkottam meg a fontosabb NJK-kat kezdve ser Oswin karakterével, aki ekkor még nem volt nagy kertész, ezt játék közben költöttem személyéhez, ahogy a hozzá fűződő küldetést is. A szerepe inkább csak névleges volt kezdetben. Eztán jött Garnel, aki megihlette az újabb kalandlehetőséget: Régi küzdelem egy boszorkánnyal, azonban a boszorkány most visszatér a „halálból”, ám Garnel atya már túl öreg ahhoz, hogy szembeszálljon vele egymaga. A boszorkány lakhelyének elhelyezését gondosan át kellett gondoljam, mivel viszonylag messzebb kellett legyen a falutól, de kellően közel is, méghozzá annyira, hogy egy átutazó akár találkozhasson is vele az úton vagy az út mellett. Így aztán egy jól eldugott barlangot terveztem neki, ahol élhet (később néhány házi kedvencről is gondoskodtam, nehogy túl gyenge legyen – az erőszintek belövése volt a játék legnehezebb pontja, s ez csak többé-kevésbé sikerült sajnos). Azonban még mindig lehetőséget kellett adjak a találkozásra vele, ehhez járkálnia kellett. Így hát 1-2/d6 eséllyel a barlang 3 mérföldes körzetében bárhol találkozni lehetett vele. Eztán kiötlöttem, hogy öreg nénike képében próbálja félrevezetni és jól megmérgezni az áldozatait. Végezetül pedig megalkottam Chaswick karakterét, akit tipikusan fogadósként képzeltem el, nagy hassal, szakállal és jó kedéllyel. A banditák vezérének megalkotásába nem fektettem sok erőt, úgy véltem, ha ki kell domborodjon a személye, akkor majd játék közben kidomborodik, mindössze egy nevet kapott: Aldric. (Játék közben a játékosok mindössze az elfogott bandita félelmén keresztül ismerhették meg némileg a személyiségét.)
Játék során aztán jött még Siefrid, a kovács; Sam, a kisfiú; Horwell, a horgászgató öregúr, aki a lányával és annak férjével él stb. Ebből és a korábbi közbevetésekből is jól látszik, hogy játék során is alakult a kampány, mind a személyek, mind a játéktér vonatkozásában. Ezt természetesnek tartom, mivel egyrészt alkalmazkodni kell valamilyen szinten a játékosokhoz, másrészt pedig sokszor játék közben jönnek a legjobb ötletek.
Összességében véve sikerült teljesíteni az elképzeléseimet. A szabad játéktér és a rövid kis kalandok együttese megtette a magáét, többet játszottunk, mint gondolni mertem volna. Mindamellett sikerült belerázódni a rendszerbe is.
Végezetül remélem, azért élvezhető volt ez az iromány, s betekintést nyújtott abba, hogy mégis hogyan készülök a játékra.

A paraván innenső oldalán

2011. július 18., hétfő

Szemes Árnyai III.

Azt követően, hogy beszéltek Horwellel, hőseink úgy döntöttek, hogy megnézik maguknak a várostól nem messze álló romos Bagolyvárat. Rövid séta után oda is értek, s fáklyát gyújtva azonnal behatoltak a tátongó résen, mely egykor kapu lehetett. Benn sűrű sötétség vette körül őket, de ennek ellenére két lépcsőt is felfedeztek. Az egyik felfele, a másik pedig lefele a kazamaták fele vitt. Végül úgy döntöttek, hogy a pincerendszert derítik föl.
Leérve egy olyan terembe jutottak, melyből három irányba is el lehetett indulni. Úgy döntöttek, hogy balra próbálnak szerencsét. Itt több termet is felfedeztek, s eközben kétszer is meggyűlt a bajuk az óráspatkányokkal, melyek fő fészke a hajdani kamrában lehetett, melyben jókora hordókat is láttak, de ezek üresek voltak. Ráakadtak egy szoborra is, mely – mint utóbb kiderült – Hilar atyát ábrázolja, azt a férfiút, aki az éjfattyak elleni háborúra buzdította az embereket. A szobor talapzatán egy rekeszben Tuome ráakadt egy igen régi tekercsre, ezt elrakta, hogy majd később Garnel atya segítségével fényt derít a mibenlétére.
Ezután vissza is mentek Szemesre. Ott elvitték a Káptalanba a tekercset, ahol Garnel atya megvizsgálta. Mint mondotta, örömmel megvenné, ugyanis ez egy igen korai másolata az eredeti Hilar-levélnek, melyben az éjfattyak elleni harcra buzdítja a lakosságot. Általában a Veszedelmek vészterhes időszakaiban veszik elő ezeket, hogy szavaival a harcolókat buzdítsák. Lotheringben is van egy, bár az valószínűleg még ennél is korábbi. Mindenesetre felajánlott érte egy szép összeget. Tuome először nemet mondott, mert úgy vélte, az éppen aznap a városba érkező kereskedő talán többet adna érte, ám mivel annak nem volt szüksége ilyennemű régiségre, még az est folyamán visszatért s eladta a papnak.
A kalmár viszont felajánlotta nekik, hogy álljanak a zsoldjába, igaz ezt hőseink visszautasították, mert igencsak jól álltak anyagilag, s nem nagyon nyűgözte le őket az ajánlat. Ennek ellenére fegyvereket és páncélt vásároltak nála, mivel a karaván épp Orzamarból tartott déli kerülővel Lotheringen át Denerimbe. A kereskedő még azt is mondta, hogy három napig marad a faluban, így még csatlakozhatnak hozzá.
Másnap hőseink újra meglátogatták a bagolyvárat, ezúttal azonban a torony felső szintjeinek felderítésére indultak. Az első emeleten egy patkányhorda körülvette őket. Bhela igencsak megszenvedte ezt, mivel miután beugrott a patkányok sűrűjébe, azok rámásztak és össze-vissza harapdálták. Ám szerencsére nem lett komolyabb baja. Blake és Tuome egymásnak vetett háttal végül visszaverte a patkányok rohamát. Végül aztán elértek a második szintre, melynek már nem volt teteje, csak falmaradványok szegélyezték. Itt rengeteg bagolyt és bagolyürüléket találtak, továbbá az egyik szobában egy ládát. Ezt Tuome sikeresen kinyitotta. Ebben egy ezüstökkel teli erszényen kívül még az őrség naplójára is rábukkantak. Blake átfutotta, majd az utolsó bejegyzést alaposabban is szemügyre vette.
Ebből a sietve írt feljegyzésből kiderült, hogy a tornyot a mélyből érte támadás. Gonosz lényekről szólt, melyek át fognak törni és akkor elpusztítanak a felszínen mindent. A napló még arról is beszámolt, hogy a kapitány lát egy esélyt, melyet a mágus ajánlott, ezzel talán sikerül megállítani őket. Nincs más választás, teljesíteniük kell a kötelességüket, bármi áron.
A könyvet elrakták, majd lesiettek, s alászálltak a kazamatákba, hogy felderítsék, mi lehet a háttérben. Ezúttal jobbra indultak. Itt egy őrszobát követően a fogdába jutottak, ahol találtak néhány csontvázat. A hajdani rabok egyike elrejtett egy nyakláncot, amit aztán Tuome nagy szerencsével megtalált. Mint később megtudták, ez egy bűbájjal rendelkező nyaklánc, mely sokkal vonzóbbá és meggyőzőbbé teszi viselőjét.
Végül nem maradt más, mint az egyenes út. Ez egy lépcsőhöz vezetett, mely pedig egy nagy terembe végén egy nagyobb kétszárnyú ajtóval. A teremben szétszórva csonthalmazok, s azok között hajdani fegyverzetük hevert. A falakat pedig mágikus rúnák borították, valószínűleg vérrel felfestve. Blake és Tuome jobbnak látták visszafordulni, mivel súlyos következményekkel járhatott volna, ha megbolygatják a csontokat.
Eztán némi pihenő után elindultak, hogy végre tényleg szerezzenek a Kék Philonámiát. Először Tuome ötletétől vezérelve elmentek a Nevető sziklához, hátha a Unathe tud valamit a virágról. Az erdőelf nő azonban bosszúsan elhajtotta őket. Ezt követően a banditák táborának környékére mentek vissza, mivel az volt a legközelebbi általuk ismert erdős dombos hely. Itt jó ideig bóklásztak, míg sikerült ráakadniuk három szál virágra. Ezeket óvatosan kiásták, majd elindultak vissza az útra, azonban figyelmesek lettek arra, hogy a mabari igencsak nyugtalan, morog és vicsorog is egy bokorcsoport felé.
A bozótosból egy fekete medve tűnt elő, amely feldühödve vettette rájuk magát. Blake elé állt, hogy védelmezze a többieket. Tuome hátulról támogatta íjjal, s Bhela is rárontott a méretes fenevadra. Viszontagságos, ám gyors küzdelemben végül hőseink végeztek a medvével. Ezután Tuome javaslatára megkeresték a medve bocsát, mivel általában az ilyen állatok kicsinyük védelmében támadnak emberekre. A kis bocs meg is lett, egy fára mászott föl, ahonnan az anyját hívogatta szomorú hangon. Blake felmászott érte, s megpróbálta lehozni, azonban mindketten leestek. Blake-nek nem történt maradandó baja, azonban a kis bocs lábát törte. Gyorsan hordágyat készítettek, majd szemesre vitték.
A faluban Garnel atya volt a legjobb orvos, ezért ő látta el a kis medvebocsot. Miután a pap rendbe hozta a lábát, az istálló egy elkülönített részében helyezték el az árván maradt kölyköt. Eztán hőseink elmentek ser Oswinhoz, hogy begyűjtsék a virágokért járó jutalmat.

A játékot a jutalom átvétele után be is fejeztük. Véget ért a balatoni mini-kampány. Hőseink ezután Ferelden más területein próbálhatnak majd szerencsét.

2011. július 17., vasárnap

Szemes Árnyai II.

Mielőtt azonban hőseink tényleg elhagyták volna Szemest, hogy leszámoljanak a banditákkal, úgy döntöttek, felbérelnek néhány keménykötésű fazont, akik majd segítik őket az esetleges túlerővel szemben. A fogadóban sikerült is három átutazóval összefutni, akik igencsak jónak tűntek a feladatra. Igaz, az áruk borsos volt, fejenként ötven ezüstöt kértek. Tuome igyekezett lealkudni az árukból, de nem sikerült. Határozottan állították, hogy igazán hasznos segítséget nyújtanak majd, főleg a banditákkal szemben. Be is mutatkoztak: Baldar, Boldar és Beldodar volt becses nevük, s mint nevük hasonlatosságából ítélni lehet, testvérek voltak. Blake végül rábólintott, hogy legyen, így aztán már Tuome sem zsugoriskodott tovább.

Hőseink tehát – immár megnövekedett létszámmal – elindultak az úton északra, hogy szembenézzenek a banditákkal. Úgy vélték, a legjobb, ha nem térnek le az útról, így előbb utóbb beleakadnak az útonállókba. Nem is tévedtek. Egy pár órás nem túl megerőltető sétát követően egyszer csak elébük lépett egy fickó, s a pénzüket követelte. Ekkor feltűnt nekik, hogy körülöttük a bokrokban is sokan lehetnek. Blake Bhelát az eléjük lépőre uszította, majd mikor a bokrokból nyílzápor zúdult rájuk, a pajzs fedezékéből kibújva máris az egyik íjászt rohamozta meg. Tuome sem ijedt meg, íjával viszonozta a tüzet, ahogy Boldar és Beldodar is íj után nyúlt. Baldar volt az egyetlen a testvérek közül, aki karddal ugrott az egyik bokorban rejtőző útonállónak. Heves küzdelem vette kezdetét.
Blake két banditával egyszerre vívott, halálos csapásokat osztott, ám egy-egy karcolást ő sem kerülhetett el. Bhela eközben végzett az első áldozatával, de igencsak sok sebet szerzett, s rárohant egy Blake-et hátba lőni készülő banditára, így az nem járhatott sikerrel, azonban elővette kardját s a mabarit egy jól irányzott mozdulattal leszúrta. Blake kutyája vesztét látva levágta az egyik ellenfelét, majd fellökte a másikat, s már ott is volt az eszméletlen ebnél. Gyorsan ellátta, hogy nehogy elvérezzen, majd pedig rávetette magát az időközben már Baldarra lövő íjászra.
Tuome is osztotta a halált. Legalább két banditával az ő nyílvesszői végeztek, de még többet megsebeztek. Mellette a három testvér is jól harcolt, habár nem voltak olyan jó harcosok, mint mondták. Baldar végül több sebből vérezve esett össze holtan. Rajta már nem segíthettek. Fivérei erre dühödten felkiáltottak, s lerohanták a gyilkosait, ám a csata kimenetele nem rajtuk múlt, hanem sokkal inkább hőseinken. Végül győztek.
Egyetlen banditát hagytak életben, akit lekötöztek, majd miután a hullákat bevitték a bozótosba, kikérdezték. Megtudták, hogy Aldric, a vezérük, a táborban van. A bandita nem nagyon akaródzott megmondani, merre van a táboruk, ám miután azt ígérték neki, hogy elengedik, mégis elárulta. De nem engedték el. Tuome és Blake úgy döntöttek, magukkal viszik, hátha hazudik. Baldar testét elrejtették, hogy míg vissza nem térnek, biztonságban legyen.
Ezután behatoltak az erdőbe, majd egy kiadós gyalogutat követően eljutottak a banditák táborába. Egy magaslatról figyelték meg a terepet. Mindössze két őrt láttak. Blake meg akarta lepni őket, ezért délre kerülőt tett, azonban az egyik őr észrevette. Tuome és Boldar lelőtték a másik, hozzájuk közelebb eső őrt, majd pedig Blake rárontott az őt észrevevő őrre. Aztán kirohant a sátorból Aldric, és Blakre támadt. Blake keményen állta a csapásokat. Nem sokkal később Bhela is harcba vetette magát. Míg ők harcoltak, a testvérek nyílzáport zúdítottak a vezérre. Eközben Tuome belopózott a táborba, s egyenesen ahhoz a sátorhoz ment, melyből Aldric kilpett. Bent apró holmikat talált és tett zsebre, mint például egy pipát, majd pedig észrevett egy ládát is. Ezt azonban bárhogy próbálta, nem tudta kinyitni. Egy levelet is talált – valószínűleg épp ezt írta a sátorban a banditavezér –, melyben váltságdíjat követelt egy gyerekért cserébe.
Kint ezalatt Blake sikerrel megölte az őrt, majd pedig a Aldricot is. Eztán átkutatta mindkét férfit. A banditák vezérénél egy kulcsot talált, később ennek segítségével kinyitották a Tuome által megtalált ládát, s egész szép summára tettek szert. A levélben említett fiút is megtalálták az egyik sátorban. Mint kiderült, ő Sam, aki épp Lotheringbe tartott a nagyapjához, mivel szülei halála után ő maradt az egyetlen rokona. Kísérőit a banditák megölték, őt pedig elfogták, azt gondolván, hogy gazdag lehet nagyapja – amiben annyira nagyon nem is tévedtek.
Az elfogott banditát eztán sem engedték el, hanem úgy döntöttek a faluba viszik, s átadják az uraság embereinek, hadd döntsenek azok a sorsáról. Szemesen aztán mégis elengedték, miután kikérdezték. Igaz, a ruháját elvették tőle, mivel a bandita beszámolója szerint ők is meztelenre vetkőztettek egy bárdot, és úgy zavarták el. Állítása szerint, azonban egyetlen énekest sem öltek meg.
Miután a banditát elhajtották, Samet elrendezték – a fogadósnak adtak 20 ezüstöt, hogy gondoskodjék róla, s küldessen a nagyapjáért –, a bátyjukat gyászoló fivéreknek is kiadták az útjukat, mivel úgy vélték, nem teljesítettek az áruknak megfelelően. Mindenesetre azért kifizették őket.
Hőseink eztán kipihenték a fáradalmaikat, majd pedig úgy döntöttek, ellátogatnak a Nevető sziklához, ahová a bárdok is tartottak. Talán kideríthetik, hogy mi folyik ott. Egy kiadós gyalogutat követően el is jutottak oda. A szél hatására valóban különös „hangot” adott ki a szikla, bár ezt semmiképpen nem érezték nevetésnek. Mivel nem találtak semmit, úgy döntöttek alaposan körbejárják a terepet. Egyszer csak egy hang szólt rájuk, s szólította fel őket távozásra. Blake a csapat elé állt, hogy testével és egyben vértjével védje társait, majd pedig megpróbált szót érteni a hanggal, miközben kifürkészte, hogy az hol rejtőzik. Az azonban hajthatatlan volt, sőt egyenesen szidalmazta Blake-et és az emberi fajt. Eztán Tuome próbált szót érteni vele, neki már sikerült néhány dolgot kihúznia belőle: „Mind megölöm, aki a szörnyeteghez jön tiszteletét tenni és hajbókolni. Őt is megöltem, a követőit is megölöm. Elragadta tőlem a lányomat.” Ezután újra távozásra szólította fel őket, sőt egy nyílvesszőt is eléjük lőtt.  Tuome-ot is szidta, mert az emberekkel barátkozik. Hőseink nem akartak harcba szállni a megkeseredett erdőelf nővel, ezért hát szépen elhátráltak, majd pedig visszamentek Szemesre.
A faluban felkeresték Horwellt, akitől megtudták a teljes történetet, ugyanis az egész eset még az ő fiatalsága idején történt, mikor egy erdőelf klán táborozott a közeli erdőben. Akkor járt erre Elegos, a hatujjú is, aki egy csapásra beleszeretett Unathe lányába. Megszöktette, hogy együtt éljenek aztán. Egy kis házba költöztek a mai Nevető sziklához közel – régen ugyanis többen is laktak arrafelé –, majd pedig egy ideig ott éltek. Egyszer aztán, mikor Elegos zenélni ment, s míg a leány egyedül volt, néhány kitaszított szemesi gonosztevő elkapta, megbecstelenítette, majd pedig megölte őt. A visszatérő Elegos bosszúszomjasan követte a nyomaikat, de ekkor már Unathe minddel végzett, s a későbbi Nevető sziklánál – mely Horwell szerint nem is Elegosról, hanem az eszét vesztett Unathe kacagásáról kapta nevét – kivégezte a bárdot is… 

2011. július 16., szombat

Szemes Árnyai I.


Az alant olvasható játékbeszámoló az első része annak a három részes sorozatnak, mely az első Dragon Age RPG meséimet foglalja össze. Ezek ízig-vérig balatoniak, hiszen nem csak ott meséltem őket, hanem ott is alkottam meg az egész játékteret. Az itt és a későbbi két részben olvasható történések öt hosszabb-rövidebb játékülés során mentek végbe.

Játékos karakterek:

Blake, a fereldeni harcos, akinek oldalán ott volt hű kutyája, Bhela
Tuome, a felszíni törp tolvajnő, aki igyekezett a harc helyett a feltörendő ládákkal foglalkozni


Hőseink Lothering felől érkeztek Szemesre, a Calenhad tó partján fekvő településre. Mint megtudták a fogadóstól, hajdan Szemes a ma Bagolyvárként nevezett torony neve volt, mely vigyázta a királyi út békéjét. Az őrhely nevét vette át a toronydombtól alig egy mérföldre létrejövő, ma is alig háromszáz lelket számláló kis település. Aztán az erődben valami történt, s elhagyatottá vált. A hajdani várkapitány kései leszármazottja azonban ma is e föld ura, s oltamazója.
A Fogadó a Sült Fogashoz tulaja azonban nem csak a múltról, hanem az aktuális hírekről is beszámolt. Elmondta, hogy a falutól északra banditák keserítik meg az utazók dolgát, sőt mostanság eldurvult a helyzet, mert a Nevető Sziklához tartó néhány bárd is eltűnt. A Nevető szikla zarándokhely számukra, ugyanis Elegos, a hatujjú itt veszítette életét, s úgy hírlik, mind a mai napig hallani a hangját e helyt. Chaswick, a fogadós, arról is beszámolt, hogy az öreg Horwell szerint valami erdőelf áll a háttérben, aki bosszúját teljesíti ki. Chaswick továbbá azt is elmondta, hogy Garnel atya mostanság elég idegesen viselkedik, s úgy hírlik, templomosokért küldetett.
Blake Horwellt látogatta volna meg, aki köztudottan mindig a múlón üldögélt és horgászgatott, de Tuome hajthatatlan volt, hogy a város urát, ser Oswint kell meglátogassák. Tuome hazugsággal ki is játszotta az ajtót nyitó szolgálót, ugyanis azt mondta neki, hogy ajándékot hozott az uraságnak, mégpedig virágmagokat (Chaswick azt is elárulta nekik, hogy az uraság él hal a kertjéért, ahol szinte minden idejét tölti). Könnyen bejutottak hát, azonban Oswint nem tudták rászedni. De az uraság kedélyesen felajánlotta, hogy amennyiben elhozzák neki a Kék Philonámiát, mely a dombos, nedves, árnyékos körülményeket kedveli, s melyet egy utazó a környező erdőségben is látott, akkor virágonként, természetesen hagymástól, ötven ezüstöt fizet. Kérdésükre, hogy ezt az utazót hol találhatnák meg, azt nyilatkozta, hogy ő Garnel atyától szerzett tudomást róla, az ő vendége volt ugyanis.
Ezután hát a Káptalanba siettek, ahol csak egy szolgálót találtak. Ő kísérte át őket a paplakba, mely egy szépen berendezett, vendégházzal rendelkező épület volt a templomdomb aljában. Garnel örömmel fogadta őket, azonban kedvességén át is érződött, hogy igen feszült, s nem igazán van ideje társalogni. Amikor a virágról kérdezték igazán keserűvé vált a hangja. Mint mondotta ugyanis: „Oswint más sem érdekel, mint az a nyavalyás virág. Csakhogy az utazó beszámolójában nem a virág az érdekes, hanem az, hogy látta Wayant, a boszorkányt.” Mint kiderült ugyanis, az erősen korosodó Garnel atya, ifjan már megküzdött Wayannal, s akkor sikerült megölnie, legalábbis azt hitte. A boszorkány nagy veszélyt jelent a környékre, ezért hát azonnal a templomosokért küldetett, hogy segítsenek elpusztítani az ördögi asszonyt. Azonban a templomosok csak hetek múlva várhatók. Ezért hát kifejezetten megkérte az utazókat, hogy hagyják a virág keresését, s inkább kerüljék el az erdőséget.
Blake-et és Tuone-t azonban nem rémítette meg az atya intése. Útnak indultak hát, méghozzá késő délután. Egyszer csak jajveszékelést hallottak. A bokrok között egy öregasszonyra leltek, akinek a lába sebektől vérzett, s a jajgatásából ítélve igencsak fájhatott is. Mint kiderült, szegény szemesi asszony csak gombászni jött az erdőbe, aztán eltévedt, s mint állította farkasok támadtak rá. Azonban hogy hová lettek, azt nem tudták hőseink. Bhela azonban igencsak vicsorgott, s nyugtalannak tűnt. Az öregasszony felajánlotta, hogy, mivel úgyis beesteledett, aludjanak itt, majd ő főz egy kis gombalevest a megmentőinek. Mikor kész lett a leves, az öregasszony kedvesen hőseinknek nyújtotta, azonban ők nem akartak enni. Rövid szóváltás után az öregasszony futva igyekezett távozni, azonban Bhela elé ugrott. Az öregasszony, avagy Wayan, hiszen nem más volt ő, mint a boszorkány, mormogott valamit, majd óriáspókok ereszkedtek alá a környező fákról. A pókok körbevették hőseinket s igencsak megszorongatták őket, ráadásul Wayan elszívta a harcos életenergiáinak egy részét. Azonban sem a pókok, sem ez nem segített rajta, a Tuome nyílvesszőitől és Blake kardcsapásaitól földre került és meghalt. Ekkor a pókok egy része is furásnak eredt. Ám páran maradtak s ezeket még leöldösték hőseink.
Miután szusszantak egy kicsit, hihetetlen szerencsével sikerült követniük a pókok nyomait az éjszakai erdőn át. Vagy öt mérföldet megtettek, mire elértek egy nagy barlangnyíláshoz. A barlang egy rövid folyosóban folytatódott, mely két további kisebb helyiségbe vezetett, az egyikben megtalálták a boszorkány otthonát, a másikban pedig – miután átvészeltek egy kisebb barlangomlást – egy zöld tóra lettek figyelmesek. A tolvaj bemászott a vízbe kíváncsiságában, s egy zöld gyöngyöt tapintott meg kezével. A gyöngy világította meg zölden a tavat, miután kivette az egész elsötétedett. El is rakta a zsákjába, mert úgy vélte, később még hasznát veheti. Eközben Blake-re és kutyájára rátámadt egy újabb adag pók, valószínűleg azok, melyek elmenekültek az erdei csatából. Itt azonban már otthonukat védték, az első nagy barlangterem mennyezetén ugyanis hatalmas pókfészek volt. Blake kifele menet fel is gyújtotta fáklyájával, hogy ne okozzanak több gondot. Miután a háló és a pókok elégtek, visszamentek, s benn töltötték az éjszaka hátralévő részét.
Másnap visszatértek a faluba, s közölték Garnel atyával, hogy végeztek a boszorkánnyal. A pap először hitetlenkedett, majd amikor átnyújtották neki, a boszorkány botját, melyet ezer közül felismert volna különös véseteiről, hálákat adván megjutalmazta őket. A jutalom pedig nem volt kevés, aranypénzeket adott hőseinknek, akik így egy csapásra gazdaggá váltak. Tuome még megkérdezte, hogy tud-e valamit egy zöld tóról, de Garnel atyának láthatólag fogalma sem volt ilyesmiről, azonban megígérte, hogy délutánig utánanéz a Káptalan könyvtárában, térjenek vissza akkor.
Hőseink ezután inni-enni mentek, Blake pedig a kovácshoz sietett egy jobb páncélt venni. Miután végeztek szemesi teendőikkel, melyek igen soká elnyúltak, hiszen bár szerencsére volt egy megfelelő páncél, de azt még rá is kellett igazítani a harcosra, visszamentek a Káptalanba, hogy beszéljenek Garnel atyával. Az atya mint mondotta, semmit sem talált a környék történelmében zöld tóról. Egyes iratokban azonban szó esik egy varázstárgyról, mely zöld fényéről ismerszik meg, ez nem más, mint az Enyészet Szeme. Ám mivel szó sincs ilyen gyöngyről, ezért valószínűleg ez téves út, s a zöld tó semmiféle különlegességgel nem bír.
Ezután hőseink nekivágtak a királyi útnak, hogy szembenézzenek a falutól északra ténykedő banditákkal, hiszen időközben a fogadós újra elpanaszolta, milyen sok kárt okoznak, s azt is, hogy a bort azért kénytelen drágábban adni, mert kerülő úton kell hozassa…